A sorozat a süllőzésre fókuszál, mégsem foglalkozhat kizárólag a süllővel. A horgászat alapvető jellemzője, hogy még a specializált módszerekkel sem érhető el, hogy a célhalon kívül más bizonyosan ne akadjon horogra - és sok esetben nem is cél a lehetséges zsákmányok kizárása. Ennek megfelelően ezen epizódban áttekintjük a balatoni süllőzés közben - járulékosan - fogható halakkal kapcsolatos fontosabb tudnivalókat. Emellett - a sok elméleti ismerettől a praktikum felé elkanyarodva - végigvesszük, mire lehet még szükségünk ahhoz, hogy balatoni süllőzésünk sikeres legyen.
Az előző részekben részletezett módszerekkel próbálkozva biztosra vehető, hogy nem csak fogas süllőt fogunk akasztani a Balatonon - sőt, lesznek/lehetnek helyek, időszakok, csalik és módszerek, amik bár általánosságban süllőzésről szólnak, ott, akkor és úgy inkább más halfaj egyedeit adják. Ennek megfelelően ezen epizód eleje nem a süllőkről szól, helyette gyakorisági sorrendben végigvesszük, milyen más halakkal találkozhatunk süllőzés közben a Balatonon.
Angolna
Egyelőre a balatoni süllőzés legtipikusabbnak mondható „járulékos hala” minden kétséget kizáróan az angolna, amit természetesen hallal (élővel vagy halhússal) csalizva van esélyünk zsákmányul ejteni (igaz, ismertek műcsalis angolnafogások is, de ez ritkaság). Azzal kezdtem, hogy „egyelőre”, hiszen ez idővel bizonyosan változni fog. Az angolna nem szaporodik a Balatonban, ezért csak idő kérdése, hogy fokozatosan csökkenő állománya „kikopjon”, eltűnjön innen. „Csak idő kérdése”, de itt nem évekre, hanem évtizedekre kell gondolni, mivel e rendkívül hosszú életű halfaj igen sokáig a fauna része maradhat. A korabeli kihelyezések tervezésekor a hazai tapasztalatokból kiindulva kalkuláltak az ivadék megmaradási esélyével, csakhogy a Balatonban az angolna sokkal kevésbé kallódott, mint arra számítani lehetett - így alakult ki a jelentős, túltelepítettnek nevezhető állomány, ami a süllőzés „járulékos halaként” még hosszú évekre biztosítja számára az első helyet.
Az angolnával leggyakrabban május-júniusban találkozhatunk süllőzés közben, de az erősen lehűlt vizű késő őszi időszak kivételével az egész süllőszezonban felveheti csalinkat. Hullámzásban, felkavart víznél is számíthatunk rá, sokszor viharok után jelentkezik. A déli part mentén a marás közelében tartózkodik nagyobb mennyiségben, de még 1500 m-en is fogható, ha nem is gyakran. A mólók kövezései és a hínármezők nappali búvóhelyként szolgálnak számára, ezért ilyen területen - zömében az északi part mentén - a partközeli süllőzések során nem ritka zsákmány az angolna sem. A nyílt víz felé haladva bárhol előfordulhat az északi oldalon is, éjjel az egyenletes iszapfelszín felett úszva portyázó angolnák bárhol horogra akadhatnak.
Testalkatából, mozgásából adódóan - és egyes vélemények szerint zsákmányféltése miatt - rendszerint gyorsan eliramodik a megragadott zsákmánnyal, emiatt elképesztő sebességű kapást képest produkálni. Fenekező szereléken ilyen esetben sokszor nem is lehet zsinórt adni neki. Ha elkésünk a zsinóradással, ezért jelzőnk a bothoz koppan, az angolna gyakran elengedi a gyanússá váló csalétket és otthagyja. Ilyen esetben a felszerelést kivéve és ugyanoda visszadobva szinte biztosra vehető, hogy újra próbálkozik, és így mi is újabb esélyt kapunk kifogására. Az abbamaradó kapás után benn hagyott csalira viszont ritkán támad újra.
A széles fejű - zömében hallal táplálkozó - formával szemben a főleg vízi gerincteleneket fogyasztó hegyes fejű angolnaváltozat megakasztása korántsem egyszerű. Ez utóbbinál a kapás első másodperceiben elvégzett bevágás csak szerencsés esetben eredményez akadást - a csalinak használt hal(darab) rendszerint jóval nagyobb, mint hegyes fejű angolna szájnyílása, ezért kicsi arra az esély, hogy a megragadott zsákmánnyal elinaló hal szájába már ilyenkor bekerült a horog is. Amennyiben a kapás alapján angolna érdeklődése sejthető, érdemes nyeletni, különösen akkor, ha nagyobb hallal horgászunk. Nyeletés után az angolnák - változattól függetlenül - nagy bizonyossággal megakaszthatók, de ilyen „angolnagyanús” helyzetekben még inkább ajánlott kisméretű csalira váltani (feltéve, hogy az angolna is kívánatos zsákmányjelölt). A fentiek alapján érthető, miért sokkal könnyebb megfogni a behozós kapással jelentkező angolnákat…
Ha kimondottan angolnát akarunk fogni, akkor az egyik felszereléssel mindenképp gilisztacsokrot kínáljunk! Eredményesebb mindennél, de a sok nagytermetű fehérhal miatt rendszeresen cserélni, frissíteni kell ezt a csalit. Az angolna nagyon ritkán kap filére, tehát ezzel csalizva jelentősen lecsökkenthető a nem kívánt angolnafogás esélye (ha ez a cél). Ha haldarabbal csalizunk, a fejet is tartalmazó csalival lesz nagyobb esélyünk angolnára. A hal csalikon belül kis snecivel - főleg, ha azt élve kínáljuk - számíthatunk leginkább az angolnák érdeklődésére, és ez nem csak a küszívásos időszakban végzett a partközeli horgászatokra igaz.
Sikeres bevágás után először rendszerint csak a komoly - nagy tömegű halat sejtető - ellenállás jelentkezik, ám ezután általában elárulja magát: rögtön érezni, ha angolna van a horgon. Rázza a fejét - pontosabban egyik oldalról a másikra csapkodja (ilyenkor botspiccünk jellegzetesen „tunkol”) - és erősen ellenáll, majd hirtelen enged, hagyja magát húzni. Védekezés közben hossztengelye körül is forog (ilyenkor gubancolja használhatatlanná a többhorgos fenekező végszerelékeket, főleg ha a felső horogra kapott). Húzzuk is minél gyorsabban a csónakhoz, hogy ne legyen ideje és lehetősége a gondosan kimért felszerelésünket magára tekerni! Érdekes, hogy az egyedek egy része a felszínig hagyja magát húzni - vagy ő maga tör a felszínig az akasztás után - és a víztetőn védekezik. Ez óriási locsogással jár, amit a közelben horgászók gyakran nagy süllőnek vélnek (és alighanem a guta kerülgeti az irigyebbeket, pedig ha tudnák…).
Az angolna kiemelése és tárolása egyedinek mondható: a szákolás nem jó megoldás, egyrészt mert a háló fölé húzott hal fordított kígyózó mozgással bravúrosan „letolat” róla, másrészt még a damilos merítő fejeket is letisztíthatatlanul összekeni a ragadós-tapadós angolnanyálka. A lip grip típusú halkiemelőknek sem vesszük hasznát, mert a hal rendszerint satuszerűen összeszorítja a száját, emellett az angolna alsó állkapcsa elején található rostos-porcos ízület nem tart oly erősen, mint a többi ragadozó hal esetében (épp ezért bilincsre se próbáljunk angolnát tenni - egyszerűen letépi magát az elöl kettéváló állkapcsa révén). A megtartani szándékozott angolnát legegyszerűbb az előkénél fogva kiemelni. Ha vékony (20-as körüli) előkével horgászunk, az ilyenkor megadhatja magát - különösen, ha mélyre nyelt a hal, és a gerebenfogazata már megkoptatta a damilt. A vastag zsinórból készített előkék ezért ilyen esetben is előnyösebbek, azoknál nem kell tartanunk az angolnák kiemelése közben bekövetkező halvesztéstől. (Ha nem akarjuk megtartani az angolnát, akkor a legjobb, ha a csónakhoz húzva közvetlenül a szája előtt elvágjuk az előkét és hagyjuk elúszni.)
A kiemelt angolnával is kell kezdeni valamit, de itt sem ajánlott a többi halnál jól bevált eljárások alkalmazása: a bilincs kizárva, a tartószákok közül csak az igen szűrű szövésű, garantáltan nem kiszakadt és szorosan, tökéletesen leköthető szájú változatok jöhetnek szóba (de ilyet ritkán visz magával a balatoni süllőhorgász). Az angolnázásban gyakorlott horgászok jelentős része a fedeles vödröt részesíti előnyben. Erre a célra egy klasszikus „diszperzites” vödör is kiválóan megfelel: az angolnát a kevés vízzel megtöltött vödör fölé tartva kell elvágni az előkét, majd a vödörre rá kell pattintani a tetőt. A hal általában hamar megnyugszik, jól elvan a vödörben, sőt egy később fogott társát is mellé tehetjük így. Vödör hiányában alternatív megoldás lehet egy erősebb polietilén vagy nylon anyagú zacskó is, amibe célszerű hasonlóan „belepottyantva” bevarázsolni a kígyóhalat. (Ha csak lehet, ne próbáljuk megfogni: még ronggyal, újságpapírral sem egyszerű megragadni, de csuklónkra, alkarunkra így is feltekeredhet, így kimoshatatlan nyálkanyommal jelöli meg ruhánkat.) A zacskó száját célszerű bekötni. Mivel a lezárt zacskó nem szellőzik, ily módon csak rövid ideig lehet élve tartani az angolnát.
Érdemes megemlíteni, hogy az egyébként legfeljebb kenyeres etetésre ajánlható drótszákok az angolnák eltartására jó lehetőséget adnak (más halat - talán a törpeharcsa kivételével - ezekbe soha ne tegyünk!). A hal bejuttatásának technikája azonos, csak itt a rugós csapóajtót a drótszákot tartó kezünkkel benyomva is kell tartanunk, amíg a másik kezünkben az előkén lógatott angolnát a farka felől lassan beleeresztjük a drótszákba. Az előkét ráérünk akkor elvágni, amikor a hal már benn van és a rugós csapóajtó is a helyére került.
Az angolna kapcsán muszáj kitérni arra is, hogy miképp lehet a gasztronómiai célra szánt hal életét kioltani. Ez furcsának tűnhet mindazok számára, akik még nem találkoztak ilyen helyzetben ezzel a hallal… de érdemes elhinni, amit az ilyen tapasztalatokkal bírók erről mesélnek. A megszokott módon szinte lehetetlen „semlegesíteni” az életerős kígyóhalat. Rendkívül szívós állat, a többi halnál jól alkalmazható ütéses elpusztítás itt nem működik, a fejre mért ütésekkel az angolnát csak elkábítani lehet. Legpraktikusabb a halat kivéreztetni, mégpedig úgy, hogy az ütésekkel elkábított angolnát a fejénél fogva fellógatjuk, majd éles késsel átmetsszük a hasi és háti oldalon a farokrész úszószegélye alatt futó vénákat. Ha jól csináljuk, az elkábult hal ilyen helyzetben igen rövid idő alatt elvérzik - ennél humánusabb módon hétköznapi eszközökkel nem vehetjük el az életét. Vigyázat! Az angolna vére mérgező, ha egy seben keresztül közvetlenül a véráramba kerül, ezért figyeljünk oda haltisztítás közben, hogy ne legyen rajtunk nyílt seb!
Balin
Nem gyakori vendég süllőzés közben, de szinte bármikor beeshet egy-egy példány. A balatoni balinok egy része is kifejezetten húsevő, némelyik még a hosszú előkén iszapra letett mozdulatlan haldarabot, filét is felveszi, ráadásul ezt az éjszaka sötétjében is megteszi. Mivel általában csapatban mozog, ha beugrik egy, számíthatunk többre is. Nyílt vízen főleg alkonyatkor és az éjszaka első felében fogható, mólók mentén bármikor elkaphatja a süllőnek, kősüllőnek szánt csalit (úszóval süllőzve inkább csak itt lehet fogni belőlük).
Kapása vehemens, gyors, hasonló az angolnás elinaláshoz, azonban a balin a jelzőt bothoz koppintva többnyire meg is akasztja magát. Védekezése eltér a süllőétől, azonos testméretben jóval erőteljesebben, nagyobb és jelentős irányváltású kirohanásokkal védekezik, ami sötétben elég kellemetlen lehet a másik szerelék zsinórja és a horgonykötelek miatt. A nagyobb, nehezebben megszelídíthető példányok sokszor össze is szedik a másik felszerelést.
A balint hagyományos módon, szákkal a legkönnyebb kiemelni, de használhatunk lip grip halkiemelőt is. Ezek híján marad a tarkófogás, amihez kell némi gyakorlat, de nem ördöngösség… arra azonban számítani kell, hogy a balint nem a süllők fésűs pikkelyei borítják, ezért a markunkban hátrafelé mozduló balin is ugyanolyan sikamlós.
Ha nem akarjuk megtartani, próbáljuk nem végkimerülésig fárasztani. Az őrült tempóban vágtázó balin ugyanis képes magát halálra fáraszta(t)ni, különösen a meleg vizű nyári időszakban. Halhús csalinál a horgot szerencsére ritkán nyeli mélyre, ezért nem okoz gondot vérzés nélkül, minimális sérüléssel útjára engedni.
A megtartani kívánt balint vagy tegyük bilincsre, vagy oltsuk ki nyomban az életét. A bilincs lehetőleg súlyozott legyen, ellenkező esetben az alattunk vízközt mozgó hal összetekeri a bilincs zsinórját mindennel (horgonykötél, csalihaltartó kanna zsinegje).
Kősüllő
Az utóbbi évek fogásai alapján fogyatkozóban van, de mivel a jelentős mennyiségi ingadozás e faj állománydinamikájára amúgy is jellemző, bízhatunk benne, hogy idővel megfordul a trend. A déli parti maráson horgászóknál főleg nyár végi zsákmány. Az iszapos tómederben csak igen ritkán jelentkezik, ami nem is csoda - a kősüllő sokkal érzékenyebb a finomszemcsés lebegő anyagra, mint a süllő. Ennek megfelelően leggyakrabban a többé-kevésbé szélvédett, ezért nem (annyira) felkeveredő, tiszta vizű részeken számíthatunk inkább rá. A mólók mentén gyakoribb lehet, mint az ott jellemző kisebb testű süllők. Több kikötőnél a kősüllők adják a zsákmány zömét, bár az egyedek jelentős hányada kicsi (méret alatti) lehet.
Az északi oldalon a partközeli, hínármező melletti horgászatokon nem ritka, hogy beugrik egy-egy 25-35 centis köves. Csaliként elsősorban a kicsire, keskenyre metszett filét kedveli, de apró haldarabbal is jól fogható. A pici élő halat is felveszi, a mólók, akadók mentén pedig műcsalival is jól fogható.
Kapása úszós szereléken a süllőére hasonlít, de soha nem produkál igazán dinamikus kapást, csak lassú úszóvonszolást-merítést láthatunk, ha kősüllő vette fel a csalit. Fenekezőn is a lassú, komótos kapás jellemzi, már ha egyáltalán megindul egy irányba - ennél gyakoribb, hogy huzigálja-ejtegeti a karikát. E húzások-ejtések is lassúak, közepes amplitúdójúak (tehát nem rövid, gyors rázások). Nagy csalival a kis kősüllőt nehéz megakasztani, kis csalival azonban nem okozhat gondot. Ha így kiderítettük, mik okozták az addig csak óvatosnak hitt kapásokat, érdemes lehet váltani (vagy horgászhelyet, vagy nagyobb csalira) - a méret alatti kősüllőket feleslegesen ne zaklassuk!
Harcsa
Érdemi zsákmánynak tartható harcsát aránylag ritkán fogunk süllőzés közben, azonban a 35-40 centis „utánpótlás” - főleg a nyár közepén és az északi part mentén - gyakran veszi fel a halhússal csalizott horgot. Nagyobb egyedekre jobb eséllyel horgászhatnánk éjjel a fenéktől jobban felemelt csalikkal, azonban ez - az utóbbi évek tapasztalatai szerint - a süllőfogás esélyét jelentősen csökkenti. Ha nem kizárólagosan süllőzünk, akkor alternatíva lehet a vízközti horoggal is ellátott úszós szerelék vagy egy komolyabb úszótesttel megemelt fenekező kombináció, ami lent is kínál a süllőknek csalit, miközben a fenti csalival megnöveli az inkább vízközt járó halak fogásának esélyét.
A leggyakoribb fogást adó kisharcsák néha szívet megdobogtató intenzitású kapással jelentkeznek - van, hogy vinnék még a botot is -, máskor meg szinte egy helyben próbálják lebirkózni a számukra néha túl nagy falatot. Szerencsére ritka a mélyen nyelt horog, de ha mégis így járunk, az előke elvágásával eresszük útjára a növendék ragadozót!
A kicsi harcsák kiemelése nem okozhat gondot, a több kilós példányoknál egy kellő méretű merítő jól jöhet. Ennek híján kénytelenek leszünk a harcsát szájánál fogva beemelni, amihez kulcsfontosságú, hogy kellően fáradt legyen a hal. Akár rongyba bugyolált vagy kesztyűs kézzel, akár lip grippel ragadjuk meg a hal alsó állkapcsát, számítani kell annak csavaró (hossztengelye körüli forgó) mozgására, valamint tartsuk észben azt is, hogy közben merre jár a kombinált szerelékünk másik horga (ha ilyennel horgászunk)!
Törpeharcsa
Az elmúlt években tűnt fel mint a balatoni süllőzés egyik mellékhala. Szerencsére ritkának mondható és e módszerrel csak a nagyobb példányok kerülnek horogra. Ritkaságára jellemző, hogy 100 süllő fogására 4-5 törpeharcsa jut. A kősüllőhöz hasonlóan leginkább a filével vagy apró haldarabbal csalizott horgot veszi fel. Kapása általában csak kisebb húzások-ejtések (úszóbukdácsolás) formájában jelentkezik, igen ritkán indul meg szépen a szerelékkel. Kisméretű csali esetén előfordul, hogy a lagymatag jelzőmozgás miatt bevágás nélkül kivett szereléken a horgot már mélyre nyelve ott fityeg a törpe…
Kiemelése nem lehet gond, de a mell-és a hátúszó tüskéire vigyázzunk! Kellemetlen, nehezen gyógyuló mély sebet ejthetnek, ha óvatlanul rámarkolunk egy törpeharcsára.
A nagyobb példányok gasztronómiai szempontból értékesek, de ha nem kívánjuk elfogyasztani, a törpeharcsát akkor is ajánlatos elpusztítani, hiszen semmi keresnivalója a Balatonban, hosszabb távon a balatoni halfaunának és közvetve saját magunknak teszünk jót azzal, ha minden adódó lehetőséget kihasználva csökkentjük egyedszámukat.
Garda
A Balaton méltán híres „látott hala” nemcsak mint csali, hanem mint eseti zsákmány is színesíti a süllőzők életét. A nagyobb egyedek táplálékként bizony nem vetik meg az ivadékot és felveszik a halfilét, haldarabot is.
Gardával süllőzés közben általában vagy a nyílt vízen - messze benn a mederben -, vagy az északi part mély vizű partközeli részein találkozhatunk. (A késő őszi időszakban kikötők nyugodt vizébe behúzódó küszöket követő gardák horgászata hagyomány, de az a peca már a célzott gardázásról szól, ahol a süllő a kellemes meglepést szolgáltató járulékos hal.) Akárhogy is futunk össze vele, szinte minden esetben vízközt kínált csali iránt érdeklődik. A fenékre lefektetett haldarab vagy filé nemigen hoz gardát ott sem, ahol egyébként egyre-másra fogják vízközt tartott csalival. Ennek megfelelően a többhorgos-megemelt rendszerek (legyen az úszós vagy úszótesttel kombinált fenekező) felső horga hozhat gardát, persze csak akkor, ha sikerül is megfognunk. A garda szája nem nagy, az ahhoz képest túlzó méretű csalival kapásunk lesz ugyan, de a sikeres akasztás esélye csekély. Kapása általában „ütögetős”, azaz kisebb húzások-ejtések sorozata, ami sokszor kifejezetten kis amplitúdójú, szapora rázogatás. Ha erre nem vágunk be jó időben, teljesen megszűnhet, ami azonban nem jelenti azt, hogy halunk otthagyta a csalit, ugyanis gyakran „ráalszik” a horogra. Ilyenkor a szerelék kitekerésekor derül ki, hogy a rázogató kapást okozó hal ott van horgon! Ha viszont az ütögető kapás után csalinkat „félig ledarálva” kapjuk vissza, akkor sejthetjük, hogy garda volta tettes, csak túl nagy volt a falat ahhoz, hogy azon nyammogva horgunk is a szájába kerüljön. Ilyen esetben kisebb csalival eredményesek lehetünk - vagy a felső horgot mellőzve koncentrálhatunk a fenéken keresgélő süllőkre.
A nyári vagy kora őszi esetleges gardafogásoknak nincs komoly jelentősége, a süllőzők rendszerint vagy elengedik az így horogra kerülő gardákat, vagy csaliként használják fel őket. Gasztronómiai céllal inkább a késő őszi célzott gardahorgászatok zajlanak.
Keszegfélék
Furcsa lehet a keszegfélék említése, de nem ritkaság, hogy termetes „húsevő” keszegek viccelik meg a süllőhorgászt. Főleg a partközeli horgászatok alkalmával szerezhetünk ilyen élményt, nyílt vízi süllőzés közben kisebb rá az esélyünk. A jelző gyors rángatásával, az úszó pöcögtetős emelgetésével, lassú körbevonszolásával tarkított kapások rendszerint nem süllőt jeleznek: ilyenkor a halhúsra megéhező nagyobb keszegek foglalkoznak a csalival. A süllőszájhoz igazított nagy horgokkal a bevágás sikere nem vehető biztosra, de huzamosabb ideig tartó rángató-rázogató kapás általában azt jelzi, hogy a horog is a hal szájába került, és éppen a miatt nem tud megszabadulni a falattól. A sikeres bevágás nyomán nem szabad meglepődnünk a termetes karikakeszeg vagy dévér láttán: ezek sem vetik meg a halhúst! Érdemes megemlíteni, hogy pontyot is foghatunk így, illetve a pontyok is megviccelhetnek minket, azonban a pontyok „angolnás” nekiiramodásokat is képesek produkálni kapás közben, amik többségét nem lehet megakasztani.
Ha túlságosan sokat zaklatnak a fehérhalak, váltanunk kell: vagy horgászhelyet kell változtatni, vagy csalit. Utóbbi tekintetében célszerű az élő hal csalira áttérni.
Csuka
Igen ritka zsákmány balatoni süllőzés közben. Leginkább még az akadókon pergetve, illetve nyílt vízen a késő őszi, lehűlt és letisztult vizű időszakban találkozhatunk vele. A nyílt tómeder, az éjszakai horgászat és a fenéken kínált csali általában elég jól kizárja e faj fogását. Természetesen az, aki az éjjel süllőzésre használt szerelékével nappal a nádas-hínáros részek mentén partközeli halcsalis horgászatot tervez, számítson csukára is, azaz készüljön csukaálló horogelőkével! E kiegészítőre egyébként a balatoni nyílt vízi süllőzés során egyáltalán nincs szükség, ami érzékelteti is, mennyire nem jellemző célzott süllőzés közben a csukafogás.
Folyami géb
Nem, ez a faj sem tévedésből szerepel itt - noha való igaz, hogy sokkal inkább mint kiváló süllőcsalit lehet emlegetni. Tény, hogy a folyami géb nagyobb egyedei hevesen támadják az apró halfilét, haldarabot, ezért ott, ahol ilyen apró csalival a fenék közelében ügyködünk nappal vagy a fényváltás óráiban, zsákmányként is találkozhatunk e fajjal. Erre leginkább a mólók kövezése, kikötők támfala mentén végzett mártogatás, úszózás során van esélyünk. Ha nagyon zaklatnak a gébek, nagyobb csalival vagy élő hallal elkerülhetjük őket, bár a helyváltoztatás talán bölcsebb ilyen esetben. A kifogott gébeket persze érdemes félretenni a komoly süllőzésre - kiváló csali!
Ezzel a balatoni süllőzés közben esetleg „beeső” halakat áttekintettük, e téren nagy meglepés már nemigen érhet minket. A megfelelő csónakot, a helyszínt, az időszakot és a módszert az előző epizódok alapján mindenki tetszése és lehetőségi szerint összeállíthatja-kiválaszthatja. A horgászat gyakorlati részét segítő kiegészítők rövid áttekintésével válik teljessé a témakörben átadható ismeretanyag. Induljunk a horgászhely kiválasztásától és a halfogáson át haladjunk a megfogott halig! Mire lehet még szükségünk?
Halradar
E téma önmagában megér egy cikksorozatot, ezért itt nincs értelme részletekbe menni. Ugyanakkor adja magát a kérdés, hogy kell-e halradar a sikeres balatoni nyílt vízi süllőzéshez? Erre a válasz egyértelműen NEM. Nem kell, nincs rá okvetlenül szükség. Igenlő válaszhoz jóval kifinomultabb kérdést kell feltenni (pl. segítheti-e a balatoni süllőhorgászt a halradar?), de ettől sem válik elengedhetetlenül szükséges eszközzé. Egy jó halradar segíthet megtalálni a déli parti marást, az akadókat, az agyagos vagy homokos, kagylóhéj-törmelékes (azaz keményebb, kevéssé iszapos) aljzatú részeket, amik vagy eleve haltartók, vagy a vonuló halak kedvelt útvonalaként több zsákmányt ígérnek. Az ultrahangos mélységmérők valódi „halkereső” funkcióját inkább csak a késő őszi időszakban lehetne kamatoztatni, amikor a süllők összeállva bandáznak messze benn a tómederben, de ez egyrészt már nem a csónakos horgászok területe, másrészt az aktuális balatoni horgászrend ebben az időszakban tiltja is a halradar használatát horgászat közben. Nyári időszakban (és kellő vízmélység esetén…) ugyan jó visszaigazolást ad a készülék arról, hogy keszeg- vagy gardacsapat mozog alattunk (amit gyakran követnek a süllők is), de ezt rendszerint a fehérhalak felszíni mozgása is elárulja.
És hogy melyik a jó halradar? Alapvetően az, aminek jeleit megtanultuk helyesen értelmezni - ennek megfelelően az egyszerűbb modellek is hasznosak lehetnek, illetve a prémium kategória sem segít sokat, ha nem ismerjük, mire mit mutat, és ezzel félrevezetjük magunkat. Mindenesetre a balatoni süllőzéshez nem a halradar a kulcs, de adott esetben hasznos lehet, különösen akkor, ha számunkra teljesen új területen először próbálkozunk.
Kapásjelzők
A hagyományos fenekező módszerekhez elengedhetetlen ez a kiegészítő (a rezgőspicces botokat, pontosabban a spiccről megoldható kapásjelzést nem ajánlom csónakos süllőzésre). Az esetek többségében ez a bot gyűrűi közé tehető karika kapásjelzőt jelenti, aminek részletes jellemzése és a hozzá kapcsolódó elvárások felsorolása a fenekező módszereket taglaló epizódban megtalálható.
Alternatívaként használhatjuk az ún. „kutyanyelv” kapásjelzőt is akkor, ha a csali- és horogméret együttese olyan, hogy nem akarunk nyeletni. Egyes horgászok kapásjelzőként a bot előtti zsinórszakaszra rögzítenek egy hungarocell-darabot - kapás esetén a nyeletőfék adja a damilt, miközben a sötétben is jól látható hungarocell a víz felszínéhez közelítve távolodik a botspicctől. E módszer kétségtelen előnye, hogy itt nem gond, ha a főzsinórunk esetleg besodródott - a hullámzásban lengő karika pillanatok alatt betekeredik ilyen esetben -, ugyanakkor kevésbé szélálló, érzékenységét pedig a nyeletőfék finomsága korlátozza. A hungarocell-darabot a spicctől kissé távolabbra téve a behozós kapás eleje is jól felismerhető (ilyenkor a hungarocell a bot alá kerül), de a behozós kapás további „lekövetése” sokkal nehézkesebb, mint egy karikával, amin könnyedén átfut a damil.
Összességében a zsinórra helyezhető kapásjelzőnek megfelelő, de nem feleslegesen nagy súlyúnak, jól kezelhetőnek és jól láthatónak kell lennie - ennél már csak az fontosabb, hogy legyen nálunk, véletlenül se hagyjuk a parton! A karika jelzőket éppen ezért célszerű a szétszedett botokra feltenni, így minden harcra kész szerelésen mindig lesz hozzá való kapásjelző is.
Érdemes megemlíteni. hogy parti horgászatok esetén az elektromos kapásjelzőnek is van létjogosultsága. Nyeletőfékes orsóval kombinálva hatékony eszköz, és külön előny, hogy a szélhez, hullámzáshoz igazított érzékenység révén tényleg csak akkor jelez, ha valódi akció van. Természetesen a nyeletőfék itt is behatárolja, mennyire lehet érzékeny a rendszer - előfordul, hogy a nyeletőfék ellenállását megérezve hagyja ott a csalit a süllő.
Világítópatronok
Ha éjjel úszózunk, elengedhetetlen kellék. Az egyszer használatos változatok is két fő csoportra bonthatók, egyiknél mindkét komponens folyadék, a másiknál a folyadékban lebegő, feltörendő kapszula por állagú reagenst tartalmaz. A tapasztalatok szerint utóbbiak tartósabbak, világítóképességüket hosszabb tárolás után is megbízhatóan hozzák, valamint hosszabb ideig is működnek. Fontos észben tartani, hogy a fényt szolgáltató kémiai reakció hőmérsékletfüggő. A meleg nyári éjszakák hiába rövidek, könnyen lehet, hogy a jó láthatóság érdekében két patront is el kell használnunk egyetlen úszóhoz… ugyanakkor a hűvös nyár eleji vagy őszi éjszakákban ugyanazok a patronok hosszabb ideig működnek kielégítő fénnyel, ilyenkor simán kitart egy patron akár egész éjszaka.
A színek tekintetében egyértelműen a sárgászöld a favorit. A piros vagy a kék sokkal rosszabbul érzékelhető, különösen akkor, ha nagyobb távolságba dobunk, és ezen keveset módosít a patron mérete (egy 3 mm-es sárgászöld sokkal jobban látszik, mint egy 4,5 mm-es vörös vagy kék!). Ez nem véletlen: ha kevés a fény, a retinánkban csak a pálcika érzéksejtek dolgoznak, amik éppen a sárgászöld hullámhosszra a legérzékenyebbek. A kék és piros patronokat hagyjuk meg a sötét, holdfénytől is mentes éjszakákra és azokra a pecákra, amikor nem kell messzire dobni! Holdfényben vagy akkor, ha az úszó irányában erős fények vannak a parton, mindenképpen az erős fényűnek érzékelhető sárgászöld változatot használjuk!
Tipp: a rövid esti pecák végén a frissen megtört patronokat nem kell eldobni! Mélyhűtőbe téve a kémiai reakció szinte teljesen leáll, majd újra felmelegedve ismét beindul. Így a következő horgászaton - vagy legalább annak elején - a korábban megroppantott patron is kiszolgál minket. A következő peca nem kell, hogy a következő éjszakára essen… jó esetben a patronok hosszú hetekig is képesek megőrizni világítóképességüket a mélyhűtőben!
Merítő, halkiemelő, kesztyű
A megfogott süllőt ki is kell vennünk. Ennek kézenfekvő eszköze lehet a hagyományos merítő, amivel szemben az egyetlen alapkövetelmény a kellő méret. A nyúlánk és kifejezetten merev testű süllőt kis átmérőjű merítővel nehéz megszákolni. További követelmény lehet parti horgászat esetén a nyélhossz. Kövezésről, mólóról szükség lehet a 3-4 méteres nyelekre is, de akkor is jól jöhet ez a hossz, ha a part előtti hínársáv nyílt víz felőli oldalán akarjuk megmeríteni a halat. A merítő komoly előnye, hogy a süllőzés közben „beeső” más halak többségének kiemelésére is tökéletesen használható.
A süllők kiemelésére hagyományos szák mellett lip grip is alkalmazható, ennek használata azonban általában körülményesebb (a szákolásnál mindegy, nyitva van-e épp a hal szája…), ugyanakkor előny, hogy így nem akadhat be semmilyen hálóba a szerelékünk bármelyik része, sokkal gyorsabban folytatható a horgászat. A süllőn kívül más rablóhalak kiemelésére is alkalmas. Óvatosan használjuk, ha a halat vissza akarjuk engedni, mert a nem kellően kifárasztott, illetve a nagytestű egyedek száját szétszakíthatja!
Véleményem szerint csónakból horgászva - ahol a palánktól pár deciméterre van a vízfelszín - messze a leggyorsabb, legpraktikusabb kézzel kivenni a süllőt. A nyílt vízi horgászatok során fogható jellemző méret (1-2 kg) nagyon könnyen kezelhető így, a süllő fésűs pikkelyei pedig különösen jól megfoghatóvá teszik a halat. Kézzel vagyunk a legügyesebbek, leggyorsabbak, itt nincs beakadó szerelék, és az sem kell, hogy a hal ránk nyissa a száját. Ugyanakkor kezünk sérülékeny is, ezért erre különösen oda kell figyelni! A kifárasztott süllőt egy nyugodtabb pillanatban nem nehéz megragadni és kiemelni. A hal ilyenkor rendszerint „leblokkol”, mozdulatlanul, úszóit kimeresztve tűri a helyzetet, de a kezdeti szorításon a legkisebb (!) lazítás nyomban vad csapkodást vált ki belőle, aminek következtében hamar összekaszabolhatja éles-tüskés kopoltyúfedőjével kezünket. Ezért célszerű egy egyszerű kerti kesztyűvel megragadni és így beemelni - a horogszabadításhoz, bilincsre fűzéshez mindenképpen fogást kell váltanunk a halon, ezért számítani kell arra, hogy csapkodni fog. Kesztyűben ez nem gond, de csupasz kézzel sok mély, nehezen begyógyuló vágást szerezhetünk… Az első süllő után persze már vizes lesz a kesztyű, de így is fel lehet húzni (akár még nyeletés közben, akár a fárasztás végén) és lehet használni. Nekem ez a módszer vált be legjobban, csónakba rendszerint merítőt nem is viszek.
Szájbilincs
Ha a fogott süllő(ke)t élve akarjuk tartani, célszerű szájbilincsre fűzni őket. Ezeknél alap elvárás a biztonságos kivitel (a hal ne tudja véletlenül se kinyitni, erős zsineggel legyenek ellátva), és a csónakos horgászat miatt előnyös, ha önmagukban súlyosak vagy külön súlyozottak. A süllő akkor lesz igazán nyugodt, ha a bilincs zsinórja leér a fenékig.
A szájbilincsre tett süllőket a partra indulás előtt szedjük be és vagy oltsuk ki életüket azon nyomban, vagy tegyük őket kellően nagy vödör vízbe (és útközben e vizet gyakran cseréljük!). A süllő nem fogja kibírni, ha 4-6 km/h sebességgel 3-4 méteres zsinóron a csónak után húzzuk vagy negyedórát, különösen a nyári 25 fok feletti vízhőmérsékletben! A vödörben élve tartott süllőket a part mentén már visszatehetjük a bilincsen a vízbe - ha pl. másnapig élve akarjuk őket tartani.
Haltagló
Hát, igen… ezen nincs mit szépíteni, ha meg akarjuk enni, agyon is kell csapni. Sokan ezt egy legyintéssel elintézik, hogy „persze-persze, majd megoldjuk…”, aztán ott találják magukat a csónakban: sehol egy kő, egy vaskos faág, hogy kalapácsról, klopfolóról stb. ne is beszéljünk. Ilyenkor jön a szerencsétlenkedés, amit könnyű megelőzni azzal, hogy erre is készül az ember és biztosít egy hal letaglózására alkalmas eszközt. Ha erre nem készültünk, akkor kénytelenek vagyunk improvizálni. Praktikus megoldás lehet az evezővillát használni, de csak akkor, ha az a helyéről kivehető, az evezőtől függetleníthető és kellően vaskos-súlyos. Használhatunk nagy, nehéz késmarkolatot is ehhez, de ha a lendületes mozdulat közben megcsúszik a szerszám, az komoly sérülést okozhat! Végső soron akár a kesztyűbe bújtatott vagy rongyba bugyolált öklünkkel is „megoldhatjuk” a dolgot, de mégiscsak jobb egy e célra szánt eszközt magunkkal vinni. Haltaglót a kereskedelem is kínál - a keményfa kiviteltől a fém alapanyagúig válogathatunk - de egy kapa- vagy ásónyél 30-40 centis darabja is megteszi. A lényeg, hogy legyen!
A halat lehetőleg úgy üssük le, hogy előtte aláteszünk valamit, ami tompítja a zajt. Én rendszerint a túracipős lábamat teszem a hal feje alá - hiába, a láb mindig kéznél van :) - és bízom benne, hogy nem ütök mellé… A leütött halat célszerű fejjel egy vödörbe állítani, mert a jól sikerült taglózás után előfordul, hogy némi gyorsan alvadó halvér jelenik meg a hal feje alatt… ezt jobb egy könnyen kiöblíthető vödörbe engedni, mint a trepnire. Az így lecsapott halat pár órán belül - a horgászat befejezése után, természetesen, igazodva horgászrend előírásaihoz! - megtisztítva nem kell minőségromlástól tartani.
Talán nem maradt ki semmi lényeges (ha mégis, akkor bízom benne, hogy a kollégák a kapcsolódó fórumban megteszik a szükséges kiegészítéseket), így nincs más hátra, irány a víz!
A sorrendben következő epizód a haltisztítással, a kifogott süllő feldolgozásával foglalkozik, amivel látszólag teljessé válik a kép… de nem válhat azzá, hiszen a balatoni süllőhorgászat egyben élmény is! Nem is akármilyen… Ennek megfelelően egy, a süllőzés gyakorlatát is bemutató élménybeszámoló erejéig még visszatérünk a témára.
Köszönet illeti Varga Zoltánt a déli parti süllőzéshez kapcsolódó tapasztalatok, ismeretek átadásáért!
Írta: Csörgits Gábor (csg)
Fotók: Csörgits Gábor
