Igen-igen, jól látod, már megint én zavarok pár sor okossággal. Megint egy túra, megint pár „okos” recept, megint egy kósza próbálkozás, hogy lekössem a gondolataid és elolvashasd, hogy telt „nálunk” a húsvét! Most a Békésszentandrás határában elterülő Siratói Hol-Körösről jelentkezem. Szokás szerint most sem lesznek rekordokat döntögető halak, de azért valamennyit csak összeszedtünk nektek. Olvassátok, nézzétek, hogy mi történt ott velünk az idén!
Leng a kezem, jelentkezem, szabad-e locsolni? Lassan elég lenne a locsolásból, vagy talán a locsogásból, hiszen vagy 100 éve nem látott mennyiségű eső, hó, eső, hó zúdult a nyakunkba, áthatolhatatlan akadályokat fújt össze belőle a szél, árvizek formájában igyekszik a gravitáció valahova eltüntetni azt a vizet, amit a föld már képtelen elnyelni, illetve marad a belvíz ott, ahonnan nincs kiút. Ez sajnos nem kíméli sem a lakott településeket, sem az azokban élőket, sem a javaikat, sem az életüket. Veszélyes üzem ez a szélsőséges időjárás, de sajnos még nincs tudomásunk arról, hogy valaki tudná szabályozni ott fent a vezérlőpultban a gombokat! Ha mégis, akkor sem túl jól csinálta…
Globális felmelegedés ide, környezetromboló tevékenység oda, szén-dioxid kvóta amoda, az utóbbi évek - egyszerű, paraszti szemmel nézve is - az ember önpusztításáról szólnak. Vágjuk magunk alatt a fát, szó szerint, gyártjuk a vegyi anyagokat nyakló nélkül, még csak megközelítőleg sem ismerve azok hatásait, ontjuk a szemetet, kapzsi módon harácsoljuk a földi javakat, csakis a pillanatnyi boldogságért, de nem látjuk, hogy ennek az alagútnak nincs már vége, sőt, már eleje sincs!
És ez sajnos igaz a szűkebb pátriánkra, a horgászatra is, pontosabban a halászatra. Nem vagyunk tekintettel a jövőre, de a jelenre sem, pedig a múltban az eleink első gondolata mindig az volt, hogy örökíthetik át a következő generációnak a Föld adta értékeket. Nekik nem a totális kizsákmányolás és a hulladék visszatermelése járt a fejükben, nem a vizek teljes elélettelenítése, haltalanítása volt a céljuk, mégis sok utód ezt nem értette meg és szembe menve a józan ésszel, azokkal a nemes és bölcs előrelátó gondolatokkal homlok egyenest ellenkezve cselekszenek. Cianidot tartalmazó ipari szennyet, kommunális szennyvizet öntenek az élővizekbe, a még élő és élni akaró vízi kultúrákat lerabolják cseppet sem ügyelve azok önfenntartó, újratermelődő képességére, az élőlények biológiai kényszer adta szaporodását, gyarapodását végleg megakadályozva. Feltételezem, hogy azok egy-egy ilyen rombolás után elégedetten dőlnek hátra: „Megint egy nyereséges nap, év!” De vajon van-e még sok belőle? Ez azokat nem érdekli…
Elnézést, hogy elkalandoztam, de az idei tavasz - ami a jelek szerint, technikai okok miatt elmarad(t) - ezeket a gondolataimat felerősítette látva az államilag fedezett és törvénnyel is levédett, ipari méretű rablássá elfajult természetesvízi halászat körüli nevetséges látszatintézkedéseket, valamint látva a természet csapásai következtében eluralkodó és az azokat megelőző emberi cselekedetek hatásait, mondhatom, hogy sokszor forr bennem a düh! De ez az én bajom, majd megnyugszom!
Igaz is, szóljatok már rám, hogy ez nem egy letargiába döntő létsirató, hanem a Siratói Holt-Körösről szóló örömóda kellene, hogy legyen! Hát legyen az…
Jöjjenek a rózsásabb képek! Ja, hogy a rózsák még téli álmot alszanak? Sebaj, akkor keresünk valami mást! Mondjuk egy medvét, akkorát, mint például én. Amelyik kijött a barlangjából, kihozta a családját és elcsalta a barátait is egy békésszentandrási nyaralóba, mondván, itt lesz minden, mint karácsonykor, de legalábbis mint húsvétkor! Hát lett…
Húsvét. Egyházi, vallási „mozgó” ünnep, a keresztények - a már lassan 1700 éve rendszabályozott számítás szerint - a tavaszi napéjegyenlőség utáni első holdtöltét követő vasárnapon és hétfőn ünneplik. Mi is. A húsvét a termékenység ünnepe is, ezért lett szimbóluma a nyúl, ami egy elég szapora állat, azt valami csavar során összehozta a nép a tojással, az újjászületés szimbólumával, ebből aztán lett egy csekély képzavar, hogy a húsvéti nyuszi tojta a húsvéti tojást, de ebbe ne menjünk jobban bele, mert még megfejtünk valami ezeréves titkokat! A locsolkodás (illatos) vízzel mint a termékenység, a megtisztulás, megújulás alapeleme, a víz és azzal való öntözés mint az élet, a termékenyülés meghozatala kapcsolódott az idők során az ünnepléshez. Különben a jelenleg elfogadott magyarázat sokkal profánabb: a Krisztus sírját őrző katonák a feltámadás hírét vevő, ujjongó asszonyokat igyekeztek lecsendesíteni úgy, hogy lelocsolták őket.
Ej, még mindig nem vagyunk a témánál, ugye? Szóljatok rám, de most már határozottan, hogy fejezzem be ezt az eltévelygést, hisz nem ezért jöttünk ma ide!
Szóval, irány Békésszentandrás, most a Siratói holtág! Természetesen már decemberben, januárban nézegettük és lefoglaltunk szállást, érthető okokból ugyanazoktól, akiktől tavaly és tavalyelőtt is, hiszen mindig azt kapjuk, amit kérünk és ígérnek (a korospartonnyaralunk.hu-n Barna Antaléktól). Az idén ráadásul még az eddigieknél is korrektebbek voltak, hiszen olyan időjárási, hőmérsékleti körülmények voltak, hogy intenzív fűtés nélkül megvett volna bennünket az Isten hidege, ezért már érkezésünk előtt befűtötték a házat és egy egész kocsinyi fát hordtak oda, hogy a lenti kandallóban is tudjunk meleget csiholni. Elkélt, köszönjük!
Csak még egy-két mondat erejéig a hozzáállásukról (hangsúlyozom, nem nyalni szeretnék nekik, hiszen feltételezem, egyek vagyunk a sok kuncsaftjuk közül, akiket hozzánk hasonlóan kiszolgálnak, és nem kérek, nem is várok el kiemelt figyelmet, bánásmódot a későbbiekben, maximum nézzék el, hogy állandóan alkudozok!): lett légyen bár kétnapos ünnep, a szolgáltatásaik egy percig sem szünetelnek, ha kell, javítják az elromlott jakuzzit, szaunát, és reggelente sem pihennek, mint a vendégeik, jönnek és takarítanak, gondozzák a medencéket, pótolják a fogyóban lévő felszereléseket! Azt hiszem, a mai ínséges és kiszámíthatatlan világban fontos, hogy legyenek olyan vállalkozók, akiknek nemcsak a profit számít, hanem az ügyfél megelégedettsége is! Tehát én ezt a „brigádot” merem ajánlani minden önfeledten, gondtalanul pihenni szándékozónak!
Szóval, úton vagyunk - most már csak a képzeletben -, de milyen úton?! Itthon még hóhegyek voltak, ott már sokkal kevesebb hó, de pótlékként kiadós, zuhogó eső várt. Szép ez a tavasz…
A nyaralót annak rendje és módja szerint átvettük, elfoglaltuk, belaktuk. Hamar rávetődtem a vízpartra, hátha nekem, abszolút laikusnak is mond majd valamit. Hát nem mondott sokat, ez tény! Annyit láttam, hogy nem kell a szemközti partra dobálnom, bár könnyen megtehettem volna a holtág szélessége folytán, nem volt a parton vízbe érő fűzfa, ami alatt - persze Kefete barátom szerint - ott lapulhat számtalan nagy ponty, aztán hallottam (és később tapasztaltam is), hogy jócskán iszapos a meder, meg hideg is volt a víz, így a partszéli, stég előtti nagyhalazásra építettem a terveimet. Felszereléssel is úgy készültem (egyrészt, hogy beférjen minden a járművünkbe, másrészt, hogy ne essek túlzásokba), hogy többnyire fűzött csalikkal fogom várni a nagyobb halakat, és ha az időjárás engedi, néha kicsit „pilinckázok”, vagyis élő csalival kombinálva pickerrel bohóckodok majd. Az élő csalival óvatosan akartam bánni, már nem az ő védelmük érdekében, hanem mert az olvasottak alapján elég törpésnek sejtettem ezt a holtágat. Azt már pozitívumként éltem meg, hogy mindösszesen kettő darab törpét „sikerült” a négy nap alatt „megszákolnunk”.
Ja és igen, az élő csalival kapcsolatban egy gondolat… az engedélyeket és az élő anyagot a helyi horgászboltban vettem, ahol - lehet, hogy csak ezen a napon, de nekem nem úgy tűnt - nagyfokú mogorvaság, kedvtelenség és szürke hangulat uralkodott. Kértem csontit, ami olyan szinten volt már „lelakott”, hogy aggódtam is az életükért, sőt szóvá is tettem, hogy esetleg nincs életképesebb, frissebb belőlük? A hölgy egykedvűen tudatta, hogy vagy ez, vagy semmi! Akkor persze inkább ez…
Vettem volna valami nagyobb úszót is, mondjuk, olyan 30 gramm körülit, de ehhez a mérethez még csak hasonló sem volt, de nem mertem venni három darab 10 grammost, mert nehéz lett volna összeépíteni és azzal süllőzni, csukázni, harcsázni, ugyebár. Végül megoldódott, mert Kefete hozott nekem másnap nagyon szuper Bartha Sanyi-féle habos-babos úszót. Na, visszatérve a hangulatra, amikor kifizettem a csontit és az engedélyeket, egy idős úr lépett be a boltba és ránézve a csontikra, halkan megjegyezte, hogy „a fenébe is, ezek már nagyon kész vannak, mindjárt hozok fel frisset!” Erre most mit kellett volna mondanom? Inkább csak kellemes húsvéti ünnepeket kívánva távoztam. A hölgy hangulatát jellemzi, hogy a jókívánságra is csak egy köszönömmel reagált, meg sem említette, hogy esetleg viszont kívánja, még ha másért nem is, netán azért, hogy előtte otthagytam tizenezer forintot a kasszájában. Nem baj, nincs harag… viszont jó tanácsként üzenem nekik, lehet, hogy kompenzálandó a döglött csontijaikat, érdemes lenne tartaniuk Haldorádó termékeket, mert vannak már ilyenek is, sok boltost „boldoggá” tesznek, a betévedő horgászokról nem is beszélve!
Visszatérve a taktikai tervezéshez: a víz adott - esik, folyik, csepeg, csurog mindenhonnan, még ott is, ahonnan nem lenne rá szükség. A halak (legalábbis a java) reményeim szerint itt vannak előttem a vízben, a stég masszív, nem viszi el sem a vihar, sem a kapitális „bikfis”, talán a rápakolt felszereléseimet sem (azt majd netán a fémgyűjtők, bár csak a rod-podom van fémből). Végül pedig itt vagyok én, a trófeára, zsákmányra, végső esetben valamennyi húsra sóvárgó horgász, akinek már mindegy milyen, csak sok, szép és óriási hal kerüljön a szákjába! Adott hát minden körülmény egy jó kis húsvéti horgászkalandra, nem? Akkor kalandra fel!
Etetésre a már előző írásomban megkritizált olcsó etetőanyagokból és a Haldorádósok közül termeltem be valamennyit. Készítettem egy alapmixet, ami 1,5 kg Professionálból és egy zacskó Haldorádó Fagyos Pontyból állt. Bátorságnak éreztem, de a várható törperoham ellenére még fél tasak Titan baits pelletport is tettem bele, amiben viszonylag sok halliszt és májpor is van, hátha valakinek ez is meg fog tetszeni. Mellékesen megjegyzem, hogy miután tavaly egyszer nagy mennyiségű Professional mixhez jutottam jutányosan, nem szennyezem a környezetem, használom, amíg van belőle. Hordozóanyagnak tökéletes, legalább is ezt hiszem…
A Fagyos Ponty meg nem volt kérdéses, hiszen fagyott is és pontyot is szerettem volna fogni, sőt, már előre vizionáltam, hogy e segítségével lesz a fagyos pontyfilé a hűtőnkben, majd később a kondérban. De utólag ébredtem arra, hogy bilibe ér a kezem, és mállanak az aranyhalak a meleg tengerben! Persze erről nem az etetőanyag, nem a halak és nem Kefete tehet, pedig jó lett volna valakire ráfogni!
Természetesen az ottani vízből merítettem a bekeveréshez szükségest, meg tettem hozzá Nagy Ponty lötyikét és egy kevés Vörös Démont is. Remélem, nem kell részleteznem, honnan szereztem be folyékony kapitális pontyot és egy jó szagú, lucskos vörös démont, ezt mindenkinek a fantáziájára bízom, de aki nem jön rá, az kattintson itt a menüsorban az áruház feliratra! Tehát az alapmix kész, hagyom ázni, dagadni, közben keverek egy kis csemegét. Három Pellet Packot vittem, egy-egy napra terveztem egyet-egyet (oké, négy teljes napot horgásztam, de bíztam benne, hogy 3 csomaggal kifogom Amerikát, vagy legalább valami kisebb földrészt), így első napon egy ananászost kevertem be, majd kis állás után ugyanannyi alapmixet kevertem hozzá, így egy jól formázható, minden földi és vízi mannában dúskáló anyagot kaptam. Persze, volt egy „B” terv is, ami talán határozottabb volt, mint az „A”, ugyanis az otthon több éve ugyanabban a lében ázó vegyes magmixekből is hoztam négy kisvödörrel (ebből legalább minden napra jutott egy). Félő volt (és utólag be is bizonyosodott), hogy korai még a savanyúság ilyen körülmények között, hiszen a víz alig volt 4-5 Celsius-fokos, ráadásul a környező szántókról rohamosan folyt befelé a sáros lé, de nem hagyhattam ki ezt a sanszot, bíztam benne, hogy bejön a savanyú magok tavaly megtapasztalt létjogosultsága. Tavaly is hóesésben próbálkoztunk, és több pontyot is adott, ráadásul Kefetének egy nem átlagos, majd 10 kilóst sikerült kivarázsolnia a Nagyfoki-holtágból. Persze ahhoz kellett egy Kefete is… meg az ő átlagon felüli ordenáré büdös kukoricája! Mellékesen megjegyzem, hogy az idén is hozott valami hasonlót, de ez az eddigiekhez képest emberbaráti volt, így még az sem okozott nagy gondot, ha nyitva felejtette a vödrét, vagy ha a fele magot mellészórta a stégeken. A kocsijukban kiömlött léről már nem is beszélve…
Kicsit csapongok a témák között, de annyi mondanivalóm van még, hogy azt sem tudom, hol kezdjem és hol folytassam, nézzétek el nekem, legyetek szívesek! Tehát péntek van és kora délután, etetőanyagok bekeverve, beetetve, felszerelés összeszerelve, felcsalizva, mehet a móka! Vagyis jöhet(né)nek a halak, csőstől, számolatlanul…
Mivel családi a program, nyilván velük is foglalkoznom kell, és a sorrendiséget betartva első a család, aztán a horgászat! (Oké, elismerem, néha vannak ezeknél még fontosabb dolgaim is, azok viszont elengedhetetlenek a megélhetéshez, hogy az előbbiekkel is foglalkozhassak!) Így előkerültek természetesen a rádiós jelzők, majd kezemben a vevővel behúzódtam a meleg nyaralóba megnézni a csajaimat, hogy állnak a kajákkal, merthogy csillapíthatatlan éhség tört rám. Bent már „kész p…a meleg málé” várt, csak az asztalhoz kellett ülnöm és frissen főtt zöldborsó leves és főtt tojás, sült, főtt sonkák, saláták, sonkatekercsek meg miegyebek vártak. Jó, tudom, nagypéntek volt, a böjt utolsó napja, de képtelen voltam betartani (mondjuk, az én „vallásom” nem is követeli meg, lévén a realitás talaján élő „emberhívő” és ateista), talán annyit sikerült, hogy csak egyszer laktam aznap jól, de akkor nagyon és másnapig tartott!
A kaját nem várt, csak maximum remélt csipogás zavarta meg. Ez szinte hihetetlen, alig dobtam be, már kapás is van! Nézzük csak meg! Egy ártatlan keszeg akaszkodott a hátával a horgomra, nyilván a Pellet Pack és a lebegő etetőanyag bódította meg ennyire. Nem hagytam, tovább szenvedni, mehetett vissza gyógyulni és felenni az etetést.
Észrevétel: Itt jegyzem meg, hogy a Siratóira szóló engedélyben több furcsaságot véltem felfedezni, miszerint a keszegek legtöbbjét csak 15 cm-es méreten felül volt szabad megtartani. Látszólag hasznos intézkedés volt, hiszen - mint a négy nap alatt kiderült - a keszegállomány elég bőséges, annyit tudtunk volna fogni, amennyiszer élő csalival felszerelt horgot dobtunk a vízbe. Ami talán még érdekesebbé teszi, hogy javarészt a „védett”, 15 centi alattiakból jöttek kifelé és persze mentek is tüstént vissza. A süllőre feloldották a tilalmat, ebből nem is láttunk egyet sem. Pontyra 6 kg feletti, amurra 50 cm alatti elviteli tilalom van, ezzel nem lett problémánk - szerencsére vagy sajnos, nem is tudom, melyik a helyesebb kifejezés. Szóval, nem kellett mérlegelnünk, hogy ezt a példányt most hazavihetjük, vagy sem…
Amit még érdekesnek - vagy inkább megmagyarázhatatlannak - tartok az engedély rendelkezéseiből, hogy például „A kifogott és elvitt hal kizárólag személyi fogyasztásra használható fel, az el nem adható!” Ez már milyen, nem? Persze, nem terveztem sosem, ezután sem szeretnék hallal kereskedni, de e szerint az ott kifogott halból nem adhatok esetleg még cserében sem valami másért, mondjuk, ha összedobunk pénzt a munkahelyen és abból csinálunk valami hétvégi bulit és mindenki hozzáteszi, amit tud, ki pénzt, ki a halat, vagy éppen az innivalót? Vagy a személyi fogyasztás… mi van, ha anyósom macskája eszi meg a megmaradt vagy a főzéshez-sütéshez nem kellő leeső húscafatokat? Oké, védjék a halaikat, de ne a horgász konyhájában már! Sejtem, hogy ez az elfogott rabsicok miatt van, ha elkapják, könnyebb legyen a vád, ha bizonyítható a kereskedelmi forgalomba hozatal és a törvényellenes haszonszerzés, de ezt akkor inkább a törvényre hivatkozva kell szankcionálni, vagy azzal figyelmeztetni! Szerintem!
Ami viszont mindent visz számomra ebben az engedélyben, az a 28. pont: „Haltartóban tárolni csak a helyben megfogott halat lehet! A horgászhely elhagyásáig az elvitelre szánt halat élve, egészben (fejjel, farokkal együtt) kell tartani, darabolás, filézés tilos! Tilos a halat más horgász által fogott halakkal együtt, közös szákban tartani!”
Vesézzük csak ki! Miután az engedély érvényes - egyidejűleg - 11 környékbeli vízre, így, ha netán kedve szottyan a horgásznak és leruccan a másikra is, akkor oda is vinnie kell egy haltartót és ott hagyni, amíg haza nem indul. Ha meg vele tart az élete párja, aki szintén itt is, ott is, netán egy harmadik helyen is horgászna, akkor már nem is tudom hányadik haltartónál tartunk számszerűen?! Aztán, ha jól veszem ki, ha mondjuk - és ne vegyünk extrém példákat -, egy társaságot várok az ünnepi ebédre és tételezzük fel, hogy halászlevet ígértem nekik, de nem fogok napokig és az ünnepek előtt még elszaladok a boltba, veszek élőhalat és élve is szeretném tartani az elkészítésig, akkor nem rakhatom bele a haltartómba, mert nem ott fogtam? Netán annak egy külön szák kell „idegen helyről származó hal” felirattal?
Azt már nem is firtatom, hogy élve tartani, hogy lehet(ne) fej és farok nélkül, egyáltalán ezt miért kell ennyire szájbarágósan leírni? Érdekelne a rendelet kiötlőjének a magyarázata…
Tudom, szőrszálhasogató voltam, de ráértem ezen agyalni.
Ebéd után jobb híján ledeleltünk, miután a jakuzzit és a szaunát éppen a szerelők javították (milyen balszerencse már, hogy éppen nálunk romlott el valami elektromos vezérlés?!), az eső teli torokból zuhogott, így tényleg nem volt lehetőség az aktív pihenésre.
Estére elkészültek a szerelők, a szauna már használhatóvá vált, a jakuzzinak reggelig kellett melegednie. Elővettem az esőruhát és az éppen hogy csak plusz fokokban éjszakai tartós csalikat tettem fel, bízva abban az egy százalék esélyben, amit adtam egy jó halnak erre az estére. Mindenesetre kiadós vacsorát és egy esti szaunázást követően a kandallóban pattogó tűz melege mellett egy kis kártyázás és mély alvás következett. Csak abból tudom, hogy mélyen alhattam, mert a családom panaszkodott, hogy ők jól hallották a horkolásomat, én viszont egyáltalán nem, tehát biztosan jó mélyen járhattam az alvás mezején!
A pénteki alvásból szombat reggelre ébredtünk, de nem akármilyen szombat volt ez. Jöttek a barátaink! Kefete és kedves neje, Hajni szánt ránk az életükből pár boldog órát, napot, amitől mindnyájan sokkal jobban éreztük magunkat.
Míg a lányok bevetették magukat a benti meleg épületbe, én Kefetét navigáltam a parton, hogy piszok nagy máker létére fogjon valami igazán nagy halat. Kíváncsi voltam, hogy sikerül neki, hagytam is kibontakozni. Szokás szerint - lévén főkönyvelő - mindent precízen kiszámolt, megtervezett, semmit sem bízva a véletlenre és semmit sem egyszerűen kivitelezve. Kedvéért még csónakba is szálltam és egy száknyéllel feltérképeztem az előttünk lévő medret. Érdekes dolgok derültek ki. A partközeli kb. 6-8 méteres sáv szinte kőkemény, kicsit darabos, az azt követő kb. fél-egy méter már puhább és homokosabb, de ami azután jön, az egy se vége, se alja iszaptenger. Remélni sem mertem, hogy onnan fenéken ki lehet halat imádkozni, még hosszú, meglebegtetett előkén sem.
Kefete becsúzlizott a közeli fűzfa árnyékára (még ha lett volna nap, lett volna árnyék…) egy vödörnyi kefires kukoricát és két feedert dobott rá, amiket többnyire pinkivel, néha pelletekkel csalizott, „hungarocával” (Ordason a hungarocell golyót hungarocának nevezik páran) könnyített ki. Én is ráálltam az élő csalis módszerre, így aztán annyi keszeget fogtunk, amennyit csak akartunk. Többnyire az apróbbak jöttek, de Kefete azért fogott pár szebbet is. Mondjuk, teljesen mindegy volt a mérete, mert azonnal mentek is vissza mind. Viszont jól szórakoztunk, nem unatkoztunk. Csak az az eső, az ne esett volna! Elrontotta a játékunkat. Persze egyébként is olyan hideg volt, hogy az erős szélben az eső már elviselhetetlen volt, így a távozás mezejére léptünk és meglátogattuk a lányokat odabent. Mikor kicsit kiengedtünk a kinti fagyból, visszamerészkedtünk és tartósabb csalikkal szereltük fel a horgainkat. Mivel tök egyforma a rádiós jelzőnk, eleinte kicsit veszekedtünk, melyik kié. Ha más miatt nem is, fontos volt azért időben tisztázni, hogy tudjuk, kinek kell majd rohanni a havas esőben a stégre! Kefete nyert… de csak egy keszeg volt a tettes.
Ez sem a mi napunk volt, zárjuk hát le valami kellemessel, együnk egy laza vacsorát, aztán kártyázzunk egyet, amiben esetleg lehet sikerélményünk is! Olyan kártyajáték nincs. Legalábbis ott csak olyan fajtákat játszottunk, amiben a nők nyernek…
Éjszakára terveket szövögettünk a horgászatot illetően, amiből annyi szűrődött le, hogy én maradok az eddig bevált pelletes, savanyú magos és egy ott eszkábált szereléken felkínált nadályos-harcsás csalétkeknél, míg Kefete egy fűzött magost és egy hátba szúrt snecist választott, amit süllőre tervezett.
Ez a sneci persze nem saját termés volt, hiszen azt nem sikerült fognunk, ellenben a szomszédban lakó fiatal csoport hölgytagjai unaloműzőnek egy-egy zsebpecával álltak neki horgászni. Nem volt csontijuk, nem is fogtak semmit, ám ekkor jöttem, mint megmentő lovag és felajánlottam nekik egy marék csontit. Eleinte arra saccoltam, hogy nem fogják tudni kezelni a kicsi férgeket, de meglepetésemre nagyon is bátran markoltak bele a dobozba és tűzték a horogra. Kaptak még egy kevés etetőanyagot is és pár jó tanácsot, miszerint próbálják egy kicsit lejjebb engedni a horgot, hátha a mélyebb rétegekben több a hal. Hamarosan jól szórakoztak. Eleinte mi is, de miután percenként fogták a keszegeket, mi meg csak mosolyogtunk a sikereiken, de nálunk megállt a kapás, kezdtünk kicsit irigykedni. Aztán látva, hogy dobálják vissza a halakat, köztük a sneciket is, eszembe jutott, hogy cserére buzdítsam őket, hogy egy „hosszú vékonyért” kapnak tőlünk egy vastagabbat. Kaptunk is három darab snecit, de ezután egyetlen keszeget nem sikerült fognunk. Kicsit égő volt. Bár feltételezem, nem kezdtek volna semmit se velük, így mégis elnézést kellett kérnünk, hogy sajnos nem tudjuk teljesíteni az ígéretünket. Szóval, innen volt a snecink, amivel Kefete csalizott.
Én még éjszaka meguntam a nadályok „csendességét” és érdemeik elismerése mellett lecseréltem őket fűzött magokra. Kefetének izgalmasabb lett a süllős szereléke, mert miután a társaság odabent lefeküdt, odakint a hidegben rátalált valami a csalihalára és alaposan meghúzta azt. No, volt is nagy rohanás, elöl Kefete, utána én, majd a lányok, de mindhiába, a csalihal eltűnt a rablóval együtt. Sebaj, van még a délután elcserélt „hosszúvékonyakból”, majd raksz fel másikat! De hova lettek? A fenébe, azokat meg kiszedte a vödörből egy kóbor macska… szerencse fia vagy Kefete, ez tagadhatatlan! Na, így nem fogott a barátom süllőt húsvétkor… Akkor jó lesz ponty is, rakj fel kefires kukoricát, aztán tegyük el magunkat vasárnapra!
Végre húsvét, vasárnap van és reggel. A hajnalt megúsztuk pár csippanással, ráadásul én láttam is a riasztások egyik okát. Egy feketerigó próbálgatta a botjaink spicceit, kibírják-e a súlyát? Ezért érdemes élni, vagy legalábbis előbb látni és nem szaladni a kapáshoz. Annyit megért a dolog, hogy ébredezett a társaság, Kefete is lejött a stégre frissíteni, közben nőmtől kaptunk egy életet adó friss, forró kávét.
Érdekes, hogy alapesetben egyáltalán nem iszom kávét, csak akkor, ha a munkahelyemen vendéget fogadok és iszom vele egyet, nehogy azt higgye, rossz a kávénk. Különben meg teljesen felesleges kávéznom és várnom annak serkentő hatását, ugyanis rám a kávé fordítottan hat, ha sokáig akarok fennmaradni vagy hosszan vezetek és közben kávézok, hát rendre el akarok aludni, de ha végzek, illetve hazaérek, akkor még hajnali négykor is a tévét bámulom a hálószobánk mennyezetén és képtelen vagyok elaludni. Már csak ilyen vagyok… bezzeg Kefete, napi nyolc kávét képes magába tölteni, néha mégis elmélázik!
Írhatnék sok érdekes dolgot erről a napról, de az az igazság, hogy az elejétől a végéig szinte egyfolytában esett, nagyon kis kihagyásokkal, amit arra használtunk fel, hogy kirohantunk a stégre és bőszen nekiláttunk keszegeket fogni.
Ért persze kellemes meglepetés is, mert meglátogattak bennünket Keresnyei Imi - közkeletű nevén KBaloo - és kedves neje, Luca, aki szíve alatt hordozza utódjukat.
Örömünkben nagy lakomát rendeztettünk a lányokkal és azt a kevés (majdnem) száraz pár percet a stégen horgászbemutatóval és ábrándozással töltöttük. Hogy értsétek, a bemutató abból állt, hova etetünk és ahhoz képest mennyire mellé dobálunk, vagy éppen hogy milyen mesterien vagyunk képesek két egymás melletti botot többszörösen is keresztbe dobni! Jót szórakoztunk…
Fogattunk Balooval pár halat és büszkén pózoltattuk azokkal. Aztán megint jött az eső és bevonultunk, hol szaunázni, hol jakuzzizni, hol csocsózni, hol kajálni, a fennmaradó időben pedig egy nagy kollektív kártyapartira. Szóval, így telt el ez a nap is.
Estére kelve fájó szívvel búcsúztunk a vendégeinktől és bevackoltuk magunkat meleg lakosztályainkba. Éjszaka végre esett… jól esett, de milyen jól?!
Másnap reggel a reggelre ébredtünk, mert egész éjszaka kapásnak még csak nyoma sem volt, még a feketerigó sem tréfálkozott velünk. Nagy nap volt ez, a húsvét hétfője, amikor a férfiember valami tudatalatti ösztönnek engedve illatos vízzel a kezében becserkészi a női egyedeket és megöntözi azokat a termékenység, a virulás, a megújhodás és még ki tudja milyen ráfogott indokkal! Esetünkben már kevés egyéb indok volt elfogadható, mint például a szokás hatalma. A mi nőink már nem tervezik az utódlást újra feladatként felvállalni (perszem, a lányom még előtte áll, őneki viszont még korai), így azért a különlegesen finom csokitojásokért cserébe egy nívós, körülbelül 100 forintos, Tapsinak elkeresztelt és húsvéti locsolónak csúfolt valamivel fújkáltuk őket mindenfelől, hogy elfogyjon, így végre jövőre ne kelljen ugyanazt az illatos vizet hoznom, mint már vagy 5 éve folyamatosan!
Tehát ez is megvolt, még sincs éjfél… gyerünk kicsit horgászni!
Ez megint abból állt, hogy a maradék csontinkkal, pinkinkkel, gilisztánkkal fogtuk a keszegeket. Még egyszer írom, hogy ezen a hosszú hétvégén annyi keszeget foghattunk, amennyit csak akartunk! De nem akartunk… Arra viszont nagyon jók voltak ezek a fehérhalak, hogy nem lett haltalan a túránk, így azért a sikerélményt megadták nekünk.
Most mondhatjátok rám, hogy eddig sok felesleges badarságot hoztam össze, ráadásul eléggé bő lére eresztem, most meg hirtelen begyorsulva zárom le a témát, de ha szeretnék, sem tudnék nagyon sok érdekeset írni erről a napról, mert megint nem volt más, mint hol eső, hol szél, a jobb időszak a stégen talált, a rosszabb pedig ismét a kényelmi eszközök használata közben. Azzal meg nem szeretnék kérkedni, hogy mennyi időt töltöttünk - jobb híján - szaunázással, pezsgőfürdőzéssel. Mondjuk, az igazat megvallva, nem is szerettünk volna sokkal jobbat ezeknél, talán csak az időjárásban és a nagy halak érdeklődésében…
Ezen a napon, délután magunkra hagytak Kefetéék, mert nekik is voltak még családi látogatással, locsolkodással kapcsolatos kötelességeik.
Miután a télen belealkudtam egy bónusz éjszakát ebbe a „nyaralásba”, nekünk volt még egy kis maradásunk. Reméltem, hogy majd most én jövök, meg a nagy halak. Tudjátok? A reményhal… de az halt meg utoljára.
Olyan csendes éjszakánk volt, hogy még a saját horkolásom is elmaradt! Már sem az eső, sem a feketerigó, sem a kapásjelző, semmi sem zavart reggelig. Mókás, nem?
A kedd délelőtt már csak a pakolásról és az utolsó pillanatig a vízben hagyott szerelékekről szólt. Ismeritek biztosan ezt a fajta reménykedést, hogy az autó szinte már alapjáraton pöfög, a cuccok bepakolva, a család bentről néz értetlenül rám, én még mindig a botok nyelénél hajolok és nézek pislogás nélkül, mereven a spicceket bámulva, hogy „kérlek, kapd be azt a nyamvadt apró horgot!”, de rajtam már ez sem segített! És ekkor megcsillant a remény, megmozdult a swinger! Gyorsreagálásúként azonnal felkaptam a botot és hevesen tekertem kifelé. Nagyon könnyen jött… pedig egy hal volt a horgon… egy keszeg, hátba akasztva! Ilyennel kezdtem és ilyennel is fejeztem be, ezek szerint. Összecsuktam hát a maradékot, becsúsztattam a csomagok közé és üveges szemekkel hajtottam ki a főútra, a hazavezetőre…
De már munkálkodott bennem a terv, a jövőre ilyenkor esedékes program terve, mert a nyaraló bérleti díjának fizetésekor az ügyintéző említést tett egy kunszentmártoni, a Siratóihoz hasonló méretű holtágról, ahol hasonló felszereltségű nyaralójuk van. Mondanom sem kell, már szövögetem a terveket… mert nem adom fel, horgászom, amíg tehetem és hordom magammal a családom is ezekre a húsvéti kiruccanásokra. Lehet hát ábrándozni ismét egy évig!
Ennyi volt hát az idei első recept(t)úránk története, elnézéseteket kérem, ha kicsit bőbeszédű és csapongó voltam, majd igyekszem a következő részben összeszedettebb lenni! Bízom benne, hogy nem lesz abból sem harag, hogy most egy ételreceptet sem írtam nektek, majd pótolom! Az a pár dőlt betűs véleményt pedig vegyétek bátran a privát véleményemnek, hiszen az is, nem pedig mérvadó szónoklat!
Gyerünk horgászni, mert itt a tavasz, kisütött a nap, jön a kellemesebb időjárás, meg a nagy halak! Sajnos még képlékeny a gondolat, hogy legközelebb honnan jelentkezem, de hamarosan igyekszem kitalálni és nektek tálalni!
Mert horgászni mindenkor jó, csak a halak is tudjanak a szándékainkról, mert nélkülük kicsit szegényesebbek az emlékek!
Szerző, fotók: Jeszy
Photoshop: Jeszy Andi
