A ponty a magyar horgászok legkedveltebb hala. Horgászatára komoly iparág is épül, számtalan kimondottan e hal megfogását célzó módszer ismeretes. Az emberek „rajongása” a ponty iránt nem új keletű, régóta előkelő helyet foglal el a népszerűségi listán. Mivel a legrégebben megfigyelt halról beszélünk, a legtöbbet róla tudjuk meg, ha utánanézünk történetének. Hogy miért is vált a legkedveltebb hallá? Honnan ez a kitüntetett figyelem? Ebből a kis írásból ez is kiderül.
A ponty (Cyprinus carpio Linnaeus, 1758)
A nép nyelvén: aranyhasú, pathal, potyka, pozsár, babajkó, aranyponty, bőrponty, csupaszponty, díszponty, dunaponty, fekete ponty, karcsú ponty, királyponty, magyar ponty, nádiponty, nemes ponty, nyurga ponty, sodrófaponty, tőponty, tükörponty, tükrös ponty, vadponty, pontykárász (hibrid).
Napjainkban a ponty a földünkön legszélesebb körben elterjedt halfaj. Európában és Ázsiában részben a természetes terjedésének, részben az ember tudatos telepítő tevékenységének köszönheti, hogy a legészakibb területek kivételével gyakorlatilag mindenütt megtalálható az élőhelyi igényeinek megfelelő vizekben. Széleskörű elterjedése viszonylag új keletű. Egyes szerzők szerint már a harmadkorban elterjedt volt az egész eurázsiai kontinens vizeiben, de a jégkorszak hatására az eredetileg egységes előfordulási terület keleti és nyugati részre szakadhatott. Balon szerint eredeti őshazája Közép-Ázsia, ahonnan természetes úton terjedt el keleten Kínáig, nyugaton pedig a Duna vízrendszeréig. A ponty őse a Kaszpi-tenger térségégben alakulhatott ki a pleisztocén végén. A jégkorszak utáni hőmérséklet-optimum tette lehetővé, hogy egyes pontytörzsek eljussanak az Aral-tó vízrendszerébe, Kelet-Ázsiába, illetve a Fekete-tenger környékére. Így jelenhetett meg mindössze 8-10 ezer évvel ezelőtt a Duna vízrendszerében. Európa más vizeiben előfordulása a kereszténység kora - tehát az ember tudatos terjesztése - előtt nem valószínűsíthető. A pontyok családfája szerteágazó. Biometriai vizsgálatok alapján eurázsiai vadon élő pontypopulációit Misik a következők szerint osztotta fel.
- Az európai vadponty (C. Carpio carpio), amelyet a Duna vízrendszerének populációja képez.
- A kelet-ázsiai vadponty (C. carpio haematopterus)
- Az Aral-tó és más közép-ázsiai vizek vadpontyai, amelyek átmeneti formát képeznek.
A tudatos tenyésztésnek, telepítéseknek köszönhetőn a C. carpio carpio alfajt terjesztették el Afrikában, Észak- és Dél-Amerikában, Ausztráliában és Óceániában, de megtalálhatjuk Japánban, Indonéziában és majd minden ázsiai országban.
A ponty eredeti élőhelyét az alföldi jellegű, nyáron felmelegedő, sekély vizű tavak, holtágak, a folyók alsó és középső folyásának mellékágai, kiöntései képezték. Jól alkalmazkodik a víz viszonylag magas sótartalmához is. Mind a víz hőmérséklete, mind kémiai tulajdonságai vonatkozásában a ponty rövid időn át rendkívüli tűrőképességet mutat. A legmagasabb hőmérséklet, amit elvisel, 35 fok körüli, de fejlődésének optimuma 23 fok körül van. A víz kémhatásának vonatkozásában a ponty igénye 6,0-9,0 pH érték között alakul. Oxigénben viszonylag szegényebb közeget is elviseli. Különböző éghajlati viszonyok mellett a ponty ivarérettségét eltérő idő alatt éri el. Trópusi vizekben elég erre egyetlen év, míg hazánkban a tejesek 2-3, az ikrások 3-4 év után ivarérettek. Természetes ívóhelyét a dús növényzettel borított, természetes kiöntések képezik, ezért a folyók vizének szabályozása nagyrészt felszámolta a ponty természetes szaporodásának lehetőségét.
A még meglévő természetes ívóhelyek is csak egyes években járulnak hozzá a pontyállomány növekedéséhez. Az ideális az lenne, ami a régi időkben évről évre visszatérő jelenség volt: a tavaszi áradások alkalmával tartósan víz alá kerülő rétek, ártéri legelők ideális halbölcsők voltak. Az itt kikelt ivadékok a sekély, jól felmelegedő vizek nyújtotta gazdag táplálékon megerősödve hatalmas tömegekben áramoltak a visszahúzódó vízzel a folyóval. Ma mind az ingadozó vízállás, mind a megnövekedett hajóforgalom keltette hullámzás a természetes szaporulat ellen dolgozik. Sajnálatos ez, hiszen csupán egy kis emberi odafigyelésre lenne szükség ahhoz, hogy a folyókban néhány év alatt jelentős pozitív változás álljon be. A telepítések ugyanis csak ideig-óráig pótolják az állományt. A betelepített egyedek növekedni ugyan tudnak, szaporodni (sok vizünk esetében) annál kevésbé.
A vadpontyok ikrájukat fokozatosan érlelik be, az ívás néhány napos közökkel ismétlődik. A tógazdasági pontyok e tulajdonságot bizonyos mértékben már elvesztették, mert a kedvező tógazdasági környezetben a bőséges táplálék eredményeképpen az ikrák fejlődése és érése szinkronizált. A természetben az ívás 18-20 Celsius foknál kezdődik, de ennél hűvösebb vízben is megfigyeltek már pontyívást. Hazánkban a ponty ívási ideje április végétől június végéig húzódhat el. A ponty a csoportosan ívó halfajok közé tartozik: az ívóhelyen néhány ikrásból és több tejesből álló csapat különül el.
Akváriumi megfigyelések szerint az ívás 4 órás, és a következők szerint zajlik:
- A tejes körülússza a nyugodtan úszó ikrást.
- Az ikrás a fenék felé úszik, és ott a tejeshez viszonyítva ferde pozíciót vesz fel.
- Az ikrás a fenék felett vízszintes pozíciót foglal el, a tejes vele párhuzamosan, közvetlenül mellette áll meg.
- Mindkét hal teste kb. 1 másodpercig görcsösen megremeg, miközben egyszerre történik az ikra és a tej kibocsájtása; ez az aktus 1-4 alkalommal ismétlődik.
- A halak közvetlenül a víz felszíne alá úsznak, a tejes 1-5 percig kering az ikrás körül majd a halak újból a fenék felé húzódnak, ahol megismétlődik az előbbi magatartásmód.
Az ikrás testtömeg kg-onként 150-200 ezer ikrát érlel. A szürkés színű ikraszemek 1-1,5 mm-es duzzadás után 2-2,5 mm átmérőjűek, a növényzethez erősen tapadnak. Kikelésükhöz 3-3,5 nap szükséges. (Természetes körülmények között a ponty a kárásszal, ezüstkárásszal kereszteződhet.)
A kikelt, 6-7 mm-es lárvák a 4-5 napig függeszkednek a növényeken, ezután kezdik meg önálló táplálkozásukat. A zsenge ivadékok legfontosabb természetes táplálékát a különböző kerekesférgek képezik.
Mellettük evezőlábú rákokat és ágascsápú rákokat is fogyasztanak, de tógazdasági megfigyelések szerint remekül alkalmazkodik étrendjük a pillanatnyilag rendelkezésre álló, méreténél fogva felvehető táplálékkészlethez. Növekedése során fokozatosan tér át a bentoszlakó szervezetekre, elsősorban az árvaszúnyog lárvák fogyasztására. Bőség idején ehhez a táplálékhoz a kifejlett pontyok is visszatérnek.
Általánosságban elmondható, hogy a ponty mindenevő halunk, bár ezen belül a húsfogyasztás dominál természetes viszonyok között. A vízbe hulló magvak, vízinövények, hínárok magvai és rügyei természetes vizeink pontyainak étrendjében csak jelentéktelen szerepet játszanak. Ragadozó viselkedés csak ritkán figyelhető meg, ezzel inkább a tógazdaságokban-fehérjehiányban szenvedő anyapontyoknál találkozhatunk.
Növekedése természetes vizeinkben nem egyenletes, jelentős mértékben függ a táplálék-konkurensek mennyiségétől. Napjaink pontyállománya többségében már tógazdasági eredetű, amit a növekedésével kapcsolatos vizsgálatok eredményeinek áttekintésekor érdemes figyelembe venni. A megfigyelt növekedési értékek így adhatnak némi gyakorlati támpontot, de tudományosan nem értékelhetők. A ponty növekedését vizeinkben Pénzes és Tölg tájékoztató adataival jellemezhetjük:
| Életév | Elérhető testhossz (mm) | Tömeg (g) |
| 1. | 60-160 | 10-150 |
| 2. | 200-250 | 200-300 |
| 3. | 280-360 | 800-1500 |
| 4. | 350-420 | 1000-2500 |
| 5. | 400-500 | 2000-4000 |
A ponty viszonylag hosszú életű halfaj, egyes egyedek akár 25-30 éves kort is megérhetnek, amihez már 1 méteres testhosszúság is párosulhat. Ehhez persze az kell, hogy ez idő alatt elkerüljék a hálókat, horgokat, szigonyokat, áramot is használó embert. A hazai rekordot egy 1997-ben fogott 32,33 kg-os ponty tartja.
A ponty part menti élőhelyének, ízletes húsának, jelentős testnagyságának köszönheti, hogy az édesvízi halak közül elsőként vonult be az emberiség történetébe. Elterjedési területe egybeesett az első civilizált államok kialakulási helyével, így az ember szinte azonos időben kötött vele ismeretséget Kínában és az ókori Görögországban. Kedvező tulajdonságai olyannyira ráirányították a figyelmet, hogy háziasítása már nagyon korán megindult. Több mint kétezer évvel ezelőtt kezdődött Kínában a távol-keleti alfaj mesterséges körülmények között történő nevelése. A nemes ponty kialakulása a római időkben kezdődött, a római patríciusok haltároló tavaiban. Ezek a tavak elsősorban tengeri halak tárolására épültek, és bennük félig sós jellegű víz volt található. Amikor a római légiók eljutottak a Dunához, felfedezték az ott élő pontyok számukra addig ismeretlen, különös ízletességét. Igyekeztek a különféle csemegékből Itáliába is szállítani, ami - tekintve halunk viszonylagos igénytelenségét - könnyen sikerült is. A rómaiak még nem nevelték, csupán tárolták a pontyot, mégis náluk kell keresni a ponty háziasításának csíráit. Az ő ínyencségük teremtette meg a középkori szerzetes kolostorokban kibontakozó ponty-kultúra alapjait. A szerzeteseket az a szent cél vezérelte a ponty háziasítása során, hogy a 100 napos böjtjük idejére, mikor egyéb húst nem ehettek, halunkkal pótolják az egyébként nélkülözött fehérjét. A hosszú böjt ideje alatt csupán a halászatra nem hagyatkozhattak, hiszen azokban a régi, halban gazdag időkben is voltak időszakok, mikor akár az időjárás, akár más tényező kedvezőtlenül befolyásolhatta a halászat eredményességét. Ezen időszakok átvészelésére épültek az első haltárolók. Számos hallal kísérleteztek, de mind közül a ponty vált be a legjobban.
Miután a szerzetesek ezt felismerték, a kolostorok révén elindult halunk terjesztése Európa nyugati és északi területei felé. Az V.-VI. századra tehető a ponty széles körű elterjedése, a VII.-XIII. századokra pedig tömeges termelése, ami már kimondottan az e célt szolgáló halastavakban zajlott. Később, ahogy fejlődött a módszer, elkezdődött a tudatos kiválasztással járó szaporítás, beltenyészetek alakultak ki, aminek köszönhetően a tükörpontyok „őseiként” hiányos pikkelyzetű pontyok is megjelenhettek. Amint lehullott a pontytenyésztés titkairól a fátyol, megjelentek az ezzel kapcsolatos írásos anyagok is. Európa-szerte halastavak kezdték termelni az olcsó, finom halhúst. Ezekben 4-5 évre volt szükség a pontyok felneveléséhez, ennyi időnként is halászták le ezeket. A tógazdasági pontytenyésztést a XIX. század végén Dubics Tamás reformálta meg, lerövidítve a tenyészidőt 2-3 évre. Erre az időszakra tehető hazánkban a pontyra alapozott tógazdasági haltermelés beindulása. Elsőként Herman Ottó hívta fel a figyelmet arra, hogy hazai viszonyaink között mesterséges termelésre leginkább a ponty alkalmas. Az első valódi halgazdaság 1894-ben épült meg Simontornyán.
A klasszikus pontyfajtákkal napjainkban már nem találkozhatunk. Egy részük mai fajták kialakításának alapját adta, ám a sorozatos keresztezések következtében tiszta formájukban eltűntek, vagy a hasvízkórral szembeni gyenge ellenálló képességük miatt egyszerűen kipusztultak.
Mivel hazánkban a pontytenyésztés megindulásának pillanatában az akkori legkorszerűbb technológiát alkalmazták, rendkívül gyors volt a tógazdasági haltermelés fejlődése. A második világháborút követő időszakban súlyponti feladattá vált a minél nagyobb gyarapodásra képes pontyfajták előállítása.
Napjaink pontytenyésztéséről remek írást olvashattok a portálon. A kisfilmben szakértő kommentárral kísérhető végig a teljes folyamat.
Leírása, ismertetőjegyei:
Megnyúlt testű, oldalról lapított, változóan magas hátú hal. Feje közepes méretű, szája kicsi és csúcsba nyíló, fölső állkapcsán és szájszögletében 1-1 pár rövid bajuszt visel. Orra tompán lekerekített, hossza jóval nagyobb a szem átmérőjénél. Hosszú hátúszójában 15-22 elágazó sugár van, az úszó széle egyenesen levágott vagy enyhén homorú, az elején lévő csonttüske hátsó oldala erősen fogazott. Farok alatti úszójában 5-6 osztott sugár van, előttük a csonttüske szintén fogazott. Oldalvonala teljes, pikkelyes pontyoknál 32-41 pikkely számolható rajta. A tenyésztésben korábban nagyobb arányt képviselő tükörpontynál inkább csak a hátúszó alatti sorban és a faroknyélen találunk pikkelyeket. A nagyobbak hossza 40-50 cm, de 1 méter fölötti is lehet. A hazai horgászrekord 32,33 kg (1997).
Horgászata:
A ponty horgászatára egész sor technika alakult ki. Napjainkban kétségtelenül a bojlival történő horgászatnak legnagyobb a térhódítása, bár egyre többen veszik kimondottan finom szerelékekkel is üldözőbe. Feeder, match, rakós, klasszikus fenekező, spiccbot, bolognai bot - mind szóba jöhet.
A ponty jó sporthalnak tekinthető, lépre csalása egyszer könnyűnek tűnik, míg máskor egyetlen kapást is nehezen tudunk tőle kicsikarni. Ravasznak állítjuk be, de ennek pont az ellenkezője, a bambasága is igaz lehet. Régről kódolt hal ő a horgászok génjeiben, és talán ennek is betudható vizeink (azaz a horgászok és a vízkezelők) ponty-centrikussága. A horgászok többsége e halra horgászik, nekik kell ehhez a zsákmányt biztosítani. Horgászatáról egész könyvtárra való írás összeszedhető itt, a portálon, így ezzel nem foglalkozom most részleteiben.
Akiket érdekel a téma, már régen átpörgették az ehhez kapcsolatos cikkeket, akik pedig még ezt nem tették meg, de most érzik erre a késztetést, csak bátran:
http://haldorado.hu/articles.php?topicid=5
http://haldorado.hu/articles.php?topicid=4&subtopicid=89
http://haldorado.hu/articles.php?topicid=4&subtopicid=92
http://haldorado.hu/articles.php?topicid=4&subtopicid=107
http://haldorado.hu/articles.php?topicid=24
Írta: Polyák Csaba (csabio)
Felhasznált szakirodalom: Harka Ákos - Sallai Zoltán: Magyarország halfaunája (Nimfea Természetvédelmi Egyesület, Szarvas 2004)
Pintér Károly: Magyarország halai (Akadémiai Kiadó, Budapest 1989)
Fotók: www.fishbase.org, www.google.com, Csabio, Takács Péter
